Édesanyám énektanárként dolgozott korábban. "Ez csak készségtantárgy" - mondták neki sokan. Ugyanezt megkaphatta már pár testnevelés tanár is.
Számomra az ének mindig könnyen ment, jártam zeneiskolába, több hangszeren tanultam, kórusban és könnyűzenei bandákban is énekeltem.
Ezzel szemben a testnevelés a legrosszabb élményeket nyújtó tantárgy volt, hiszen én voltam az egyik "béna". Ez a "készségtantárgy" sajnos mindig lerontotta az átlagomat és megalapozta a sporttal kapcsolatos negatív viszonyomat.
Mindig azt éreztem, hogy nagyobb "gáz", ha valaki nem jó tesiben, mint az, ha valaki például hamisan énekel. Értetlenül néztem, amikor valaki azt ecsetelte, hogy mennyire rossz élményei vannak az énekórákról. Később viszont belegondoltam, hogy talán ezeknek az embereknek pontosan ugyanazt jelentette az ének, mint nekem a tesi és lehet, hogy ők ezt érezték "gáznak", mert nekik éppen az nem ment.
Édesanyám már 8 éve nem tanít, de rengeteg néhai diák ismeri őt Győrben és környékén. 
Biztosan van, aki nem szerette de a napokban többen nagyon kedves szavakkal illetve osztották meg a vele készült interjút, ami egy helyi újságban jelent meg. Ebben az interjúban volt pár mondat, ami megihlette ezt a posztot:
"Ürügynek érzem, ha valaki azt mondja, nem megy. Dolgozni kell rajta és az okoz örömet, ha annak hatására valami növekedés indul. "
"A munkából adódó eredmény olyan állapotba hozza az embert, amiért tovább csinálja. "
" Mondják, hogy készségtantárgy... A készség azt jelenti, hogy automatizált valami és nem azt, hogy fejleszthetetlen. "
Noha a zenei pálya is felmerült, az élet végül a mozgástudomány irányába vezetett.
Nem vagyok tanár, de amit csinálok, az mégis valamilyen szinten tanítás.
Az már egy hatalmas lépés, ha valaki eljön hozzám, vagy más szakemberhez, mert szeretné a kezébe venni az irányítást.
Azonban ezek között az emberek között is rengetegszer találkozom olyanokkal, akik még nem találták meg azt a mozgásformát, amit szívesen csinálnak. Esetleg, mert őket is lebénázták a tesiórákon vagy később csoportos edzésen látták, hogy mások sokkal jobban néznek ki vagy sokkal ügyesebbek, mint ők.
Mostanában úgy hozta az élet, hogy már pár gyereket is elvállaltam , eddig kizárólag felnőttekkel foglalkoztam. Szörnyű hallani, amikor a szülő is megjegyzi, hogy a gyermeke sajnos nem túl ügyes vagy nem megfelelő az alkata ahhoz, hogy jól teljesítsen a mozgásos feladatokban. Amikor pedig a gyereket megkérdezem, hogy szereti-e a tesiórát, szinte alig meri bevallani, hogy nem.
Példák vagyunk mi gyógytornászok, edzők, testnevelés tanárok.
Én fel merem vállalni, hogy nem tudtam labdával célozni, gyorsan futni, kötelet mászni, stb. Miért? Mert ezzel megmutatom, hogy akár én is indulhattam onnan, mint az, aki hozzám fordul segítségért.
Szerencsére az élet arra vezetgetett, hogy lehetőségem legyen megtanulni a mozgás "alapfűszerét", azokat a technikákat, amikkel megtapasztalhattam, hogy egy pillanat alatt rengeteget tud javulni a mozgásmintám. Ezután már csak sok-sok munka, gyakorlás kellett ahhoz, hogy beépüljön. Emellett ki kellett próbálnom több sportot, mire megtaláltam azokat, amikben jól érzem magam. Megtanultam, hogy nem vagyok szar ember, csak mert nekem épp nem az a sport tetszik és szerez örömet, ami most trendi és már nem érdekel, ha valaki azt gondolja, hogy ami "könnyebb", az rosszabb is.
Egyáltalán mi az, hogy könnyebb meg nehezebb sport ? Mindenkinek más a nehézség és simán előfordulhat, hogy aki például könnyedén guggol 100 kg-val, nem tud szép, harmónikus mozgásokat kivitelezni és ezért nem "ügyes " a táncban. Milyen jogon ítéli tehát meg, hogy az könnyebb és az nem is igazi sport. Ugyanígy lehet, hogy a sétája sem harmonikus, hanem inkább mackós, robotos, miért minősíti tehát le azt, akinek az egyik napi mozgásformája éppen a séta? Egyáltalán miért minősítjük le egymás mozgását ahelyett, hogy annyit mondanánk, "örülök, hogy megtaláltad azt, amit szívesen csinálsz és még az egészséged is támogatja". Miért kevesebb a másik azért, mert nem olyan ügyes vagy formás, mint XY? Legalább csinál valamit a saját öröméért, ahelyett, hogy belesüppedne egy állapotba, amiért csakis másokat hibáztat.
Hatalmas élmény, amikor egy vendégemnél kevesebb-több munkával elérjük azt, hogy menjen egy technika. Lehet, hogy neki eleve nehéz volt, mert eddig még ennyit sem mozgott, de az is lehet, hogy látszólag könnyű volt, hiszen fizikailag ennél sokkal megterhelőbb mozgást végzett eddig a sportjában. Ugyanakkor, miután megérti, hogy ez miért fontos, mégis gyakorol és hatalmas mosollyal tudatosítja, hogy végre, sikerült, ő bizony képes erre is. Ez tehát az eredmény, amitől a munka öröm lesz és visz tovább.
Legyél akár gyermek, akár idős akár egy szülő vagy tanár, aki most ezt olvasod, tudd, hogy mindig ott a lehetőség a fejlődésre, csak az a lényeg, hogy csináld rendszeresen és változatosan és leld örömöd a "csinálásban". Emellett mérd kizárólag magadhoz a változást és légy büszke minden kis apróságra, amit elértél, hiszen a tested csodálatos dolgokra képes, ha szomorú beletörődés helyett belevágsz a mozgásminták újratanulásába vagy egy teljesen új mozgásforma elsajátításába.
