Neked mik azok az eszközök vagy mozgásformák, mozgáslehetőségek , melyeket gyerekként gondolkodás nélkül kihasználtál, felnőttként viszont megtorpansz előttük a rád leselkedő veszélyek vagy a környezeted feltételezett megítélése miatt ?

Vegyük például ezt a képsorozatot, ami a férjemmel töltött kirándulásunkon készült , Badacsonyörsön , a Folly Arborétumban .

A férjem persze egyből belevetette magát , míg én aggodalmaskodtam , hogy “de mi lesz , ha beszorulsz a kanyarban “ és mindenféle instrukcióval kezdtem ellátni azzal kapcsolatban , hogy hogyan legyen óvatos .

Tudjátok, hogy engem mi győzött meg ?

Egyrészt az , hogy láttam, hogy a férjem is túlélte , másrészt pedig az a gondolat , hogy “ Hogy beszélhetnék hitelesnek mind a gyerekeknek , mint a felnőttekről a mozgásgazdag élethez szükséges gyermeki bátorságról, kíváncsiságról és felszabadultságról, ha én bef**ok egy csúszdától.

A fejemet sem azért vettem be közben , mert olyan veszélyes lett volna , hanem mert egy nem odaillő, nem túl optimális mozdulatot tettem lecsúszás közben .

Aminek mi volt az oka ?

Hát persze , hogy a félelem .

Jelentem , ezt kár lett volna kihagyni .

Ez a napunk is meg lett fűszerezve egy mókás mozgás”programmal” , a gyönyörű környezetben megtett emelkedős majd leereszkedős sétánk mellett.

A környezet feltételezett megítélése talán az volt, hogy játékunkat megelőzte pár pohár bor a lenti pincészetben , hiszen máskülönben hogyan lehetne ilyen felszabadult egy harmincas éveiben járó pár .

Aztán persze lehet, hogy ez az egész feltételezés csak az én fejemben zajlott le és nem rajtunk nevettek , hanem szimplán csak mosolyt csaltunk az arcukra a felvállalt , örömforrást jelentő viselkedésünkkel .

Amikor egy anyuka vendégem azt meséli, hogy “ Otthon kérdezte a gyerek , hogy “ Na , Anya , akkor mászunk ? Naaa, csak egy kört ! Ki lesz elől ? “ és másztunk a folyosón fel - alá , màr annyit látta tőlem . “ ; vagy egy nagymama azt, hogy “Már az unokám is tudja , hogyan tudjuk magunkat átlazítani , annyit látta , kérdezi, hogy “ Mama , hogy is kell ? “."; vagy egy óvónéni azt, hogy “Vetettem minden szülővel a gyerekeknek masszázslabdát , azt is használjuk a talpukon meg egymáson és csináltatom velük az itteni kúszást, mászást, forgást , nagyon imádják és én is csinálom velük. Olykor már futok, ugrálok velük és többször azt is elfelejtem , hogy védenem kéne a lábamat . “, akkor azt érzem, hogy a jövő generációjáért nem csak közvetlen , hanem közvetett úton is mennyit tehetünk . 

 

Mondják, hogy a húszas évek meg a főiskolás idők a legszebbek. Számomra az egyik legküzdelmesebb időszak volt, amihez mondjuk nyilván hozzájárultak olyan körülmények is, amik miatt nem tudtam felszabadultan megélni ezeket az éveket.

De nem baj... Mindez kellett ahhoz, hogy most viszont sokkal jobb állapotban legyek, mint a korosztályom vagy akár a nálam fiatalabbak.

Emellett viszont kellett ahhoz is, hogy tiszteljem és megértsem azokat is, akik tízen-, huszonévesen jönnek el hozzám és fáradtak, leharcoltam, komoly nehézségként élnek meg másoknak gyerekes gondnak titulált dolgokat és netalántán fájdalmaik is vannak.

Természetesen ugyanolyan segítséget nyújtok a 40 pluszos korosztálynak is, de teljes mellszélességgel hirdetem, hogy a fájdalom, a fáradtság; a traumák, amiket megélünk, a megszerzett tapasztalatok mennyisége és mélysége nem korfüggő!!!

Ha valaki fiatalon lesz önálló és sikeres, megkapja, hogy biztos anyuci, apuci segített, hiszen az elképzelhetetlen, hogy önerőből érte ezt el ; hogy kicsit gyorsabban kellett és sikerült felnőnie és felelősséget vállalnia magáért, mint másoknak.

Ha valaki tízen-, huszonévesen fáradt, megkapja, hogy lusta , gyenge sz*r és fogalma sincs, milyen volt régen.

Na és persze ez fordítva is igaz.

Ha valaki 40 felett nem szenved egészségügyi problémáktól, mozgásszervi panaszoktól, akkor nem tud becsatlakozni a panaszkodós beszélgetésekbe a gyógyszertár előtt ; a munkahelyén, ebédszünetben; az edzőterem öltözőjében.

Aki csak a felszínt látja, az mindig keresi, hogy mivel bánthat, milyen bélyeget ragaszthat rád , ha gyengének lát vagy milyen kifogásokat kereshet arra vonatkozóan, hogy te miért lehetsz bizonyos dolgokban erősebb , mint ő.

Aki a másikat mélyebben igyekszik megismerni, bántás és magyarázat-keresés helyett inkább azt mondja: Fogalmam sincs, hogy hogyan és miért, de messze érettebb vagy a korosztályodnál.

A mozgás számomra nem csak szakmai, hanem emberi területen is nagy tanítómesterem volt és segített fejlődni.

Sűrű és hullámzó tanulás ez folyamatosan, de semmit sem változtatnék rajta, mert a rossz dolgok nélkül nem értékeltem volna azt, ami addig természetes volt; nem lettek volna ekkora erejű mozgatórugóim és nem látnám meg a jelenlegi helyzetem mögötti utat sem .

Azt sem tanultam volna meg, hogy a mozgásszervi állapot - na meg persze ezzel párhuzamosan a testi-lelki-szellemi egészség , valamint a másokkal való kapcsolódás minősége - NEM KORFÜGGŐ!

Ha viszont találsz egy ilyen szakembert, megteheted, hogy kölcsönösen viszonyulsz hozzá.

Lásd meg benne, hogy talán azért kezel máshogy, mint , amit megszoktál, mert ő is hasonló dolgokon ment keresztül, még ha ezt nem is írja ki a homlokára és semmi nyomát nem látod rajta korábbi/jelenlegi nehézségeknek.

Azt fogod leggyakrabban csinálni, amit élvezel.

Tudod, hogy rendszeresen KELLENE mozognod, de sosem jön össze?
Pontosan azért , mert ezek szerint még kötelességként tekintesz a mozgásra.

Persze ez nem csak rajtad múlik.
Például ha kifejezetten rossz élményeket, érzéseket kötsz a mozgáshoz , minél több jó, új tapasztalatot kell gyűjtened , hogy az felülírja a régi berögződéseidet .

Ha ez megvan , az segít egyre jobban elhinni, hogy bizony képes vagy rá és jó is vagy benne .
Ezt rendkívül segítik a külső megerősítések , lehetőleg minél több embertől , de minimum attól, aki segít az utadon . 

Pontosan ezért fontos az edukáció, az informálás , hogy értsd , mi, hogyan hat a testedre és persze meg is tapasztald , hogy bármilyen mozgásra tudsz olyan kivitelezési utat találni, ami jó érzés .

Ha pedig már egy út megvan, fokozatosan megjön a bátorságod és a kíváncsiságod, egyre több módozatot kipróbálni.

Amit élvezel, azt gyakran fogod csinálni.

Még azt is örömmel fogadod, ha egy-egy lépést meg kell segítened a kezeddel is a fűbe kapaszkodva.

Majd kíváncsi leszel, hogy vajon le tudsz - e menni a domboldalon és bátran neki mész , s a lendületből máris futás lesz . Aprócska, de örömteli. Az első élmény , ami elkezdi megszerettetni veled a futást.

Hisz gyermekként is szerettük, nem igaz? Amíg pusztán úgy hozta a helyzet , a kedvünk vagy szerettük volna gyorsabban elérni a jól látható célt.

Akkor rádöbbensz, hogy basszus, mennyivel motiválóbb , élvezetesebb ez, mint amikor kilómétereket , pulzusszámot , időtartamot vagy kalóriákat határoztál meg magadnak .

Egy idő után elkezd idegesíteni a cipőd és már az sem érdekel, ha esetleg hülyének néznek, hogy felnőttként mezítláb mászkálsz egy parkban. Az élmény még felszabadítóbb lesz és érzed , hogy jé, mennyi infót továbbít feléd a talpad.

Még ügyesebb leszel és mosolyogva fogadod, hogy egy másodperc töredéke alatt képes volt lereagálni a tested , hogy gödörbe léptél. Ezek után még inkább keresed az izgalmas változatosságot a sétában, kifejezetten kerülöd a betont, hiszen egyrészt azon menni sokkal unalmasabb, másrészt már tudod, hogy nincs mitől tartanod az egyenetlen talajon sem .

Majd miután megszokod az egyenetlen talajt, az emelkedőket, lejtőket , újabb ingereket keresve kipróbálod, hogy végig tudsz- e menni a parkba kirakott gerendán. A végén kicsit gondolkozol, de aztán leugrassz. Megjelenik a siker újabb mosolya az arcodon.

Innentől kezdve, ha bármi utadat állja, inkább átmászol alatta vagy felette , minthogy kikerüld. Mennyivel izgibb így és máris több évvel fiatalabbnak érzed magad .

A csúcspont , amikor a Street workout pályára érkezve kipróbálod, hogy meddig tudsz “ kézenállva” felmászni a lábaiddal a létrás részen vagy a húzódzkodó rúdon kapaszkodva hintázol, keresve a minél messzebbi ugráshoz szükséges lendületet.

Aztán jön a leérkezés. Újabb mosoly. Yeahh. Talpon maradtál és milyen puhán rugóztak a térdeid.

” Olyan vagyok, mint egy gyerek.” - Ez a gondolat fut át a fejeden.

De nem pont a gyerekeket irigyeljük az erejükért, kitartásukért, hajlékonysàgukért, kíváncsiságukért, bátorságukért és azért a képességükért, hogy még egy sima sétából is képesek izgalmas játékot csinálni ?

Akkor talán őket kellene utánoznunk ahelyett, hogy túl korán belevinnénk őket a “ felnőttes” célú mozgások világába.

Ráadásul, ehhez nem kell pénz, a tér hatalmas és akkor is érdemes belekezdeni, ha csak kevés időnk van. De ha igazán rá kapsz, észrevétlenül repül el akár egy óra is.

Ez a sztori rólam szólt .
Bátortalanul kezdtem bele a gyermek mozgásfejlesztés tanulásába, de végül ez segített engem is visszatalálni a gyermeki önmagamhoz.

Ahhoz a mozgásszeretethez, kíváncsisághoz és bátorsághoz, amire igazából alig emlékszem, mert kb ovis koromban volt meg utoljára.

Amikor a játékos mozgásfejlesztésről tanultam, a legjobb megerősítés viszont az volt, hogy ahelyett, hogy egész nap megbújtam volna a hátsó sorokban, legelől voltam és nagy örömmel vettem részt a feladatokban.
Még akkor is , ha egyedül kellett kimenni és mindenki engem nézett.

Már nem fogott vissza a beégés miatti félelem, inkább hajtott a motiváció, hogy megmutassam: meg tudom csinálni.

Még attól sem keseredtem el, ha valami nem ment olyan jól .

 Azonnal elkezdtem gyakorolni azzal, hogy újra megpróbáltam és másnap alig vártam , hogy megmutassam a férjemnek is , hogy milyen új vagy rég elfeledett mozgásokkal játszottunk. 

Hogyan döntöttem a szakmám mellett?
1. gyógytonász szak , 2. orvosi , 3. pszichológia . Ez volt a felvételi jelentkezési sorrendem. Tudtam, hogy ha a gyógytornász szakra nem vesznek fel , onnantól bukó a többi is , hiszen azokra mindig magasabb a ponthatár ( egyébként tévedtem, mert a pécsi orvosira alacsonyabb volt végül , mint a pesti gyógytornára :)), de ekkor már biztos voltam benne , hogy ez az a szakma , amivel kicsit mindhármat csinálhatom , méghozzá abban a formában, ahogyan én azt leginkább szeretném .

Gyógyszerek és műtétek helyett a természet, pontosabban a test saját csodaerejét kihasználva gyógyítani .
Diagnózis kutatás helyett azonnal megoldást keresni .
A legjobb megoldási utat a testtel “beszélgetve “ , a visszajelzéseire figyelve , funkcionális teszteken keresztül megtalálni ahelyett, hogy pusztán a “ megjelenése alapján ítélnék “ egy költséges , képalkotó vizsgálati gép segítségével.
3-7 perc helyett annyi időt tölteni egy emberrel, amivel morzsák helyett igazán hasznos , segítő információkat tudok neki átadni .
Ez idő alatt pedig annyira a bizalmába férkőzni, hogy engedje , hogy vezessem , megmerje osztani a kérdéseit , tapasztalatait , félelmeit, céljait.

Jelezni, ha valami nem tetszik neki és azt is jelezni, ha a jó úton halad.
Egy pillanat alatt megmutatni , hogy mikor tért vissza a korábbi , a test számára kevésbé tetszetős testtartásbeli- és mozgásmintára és egy apró változtatás után ugyanígy azonnal megmutatja , hogy “ köszi, ez így jó lesz, ezt nyugodtan csinálhatod . “

Rájött, hogy a test nem egy köcsög, hanem a legjobb barát, egy csodálatosan komplex , okos szervezet , ami sokszor könyörtelenül őszintén felhívja a figyelmed valamire , amit egyébként nem vettél észre , de éppen így tud mindig ott lenni veled, osztozni minden bajban és örömben . Ha odafigyelsz a még halk jelzéseire , akkor azt ő is gyorsabb, könnyebb úton hálálja meg .

A saját testünkkel való kommunikáció, avagy a belső tudatosság képessége mindenkiben benne van , tehát nekünk, egészségügyi és/ vagy sport szakembereknek nem az a dolgunk, hogy a szakmai tudásunkat lobogtatva , felsőbbrendűként gyűjtsünk be hálát valakitől, vagy csodatevőként, megmentőként kössünk magunkhoz egy rettegő embert .

 Sokkal inkább abban kell őt segítenünk, hogy visszaszerezze a belső tudatosságát , amivel hatalmas dolgokra tud rájönni “ laikusként “ is és ezzel az önmagáról megszerzett tudással fenntartani a lehető legjobb életminőséget.

Lehet, hogy olykor ez nem egyenlő egy újszerű állapottal, de mégis sokkal több annál , mint amit egy rettegő, reményvesztett, kiszolgáltatott ember eleinte el tud képzelni magának.

Ahogyan nincs olyan gyógyulás sem , ami után karba tett kézzel lehet várni, hogy az állapot fennmaradjon , úgy nincs olyan szakember sem , aki úgy érezheti, hogy mindent tud , főleg egy folyamatosan új infókat öntő szakmában .

Számodra mit jelent az , hogy “ jól vagy “ ? Most kifejezetten mozgásszervileg kérdezem, hiszen még így is bőven lesz miről beszélgetni, hát még ha belevesszük az egyéb szervrendszerek működését és a lelki egészséget is .

Számomra az , hogy “ jól vagyok” mozgásszervileg azt jelenti, hogy minden egyes funkciómat vissza szereztem, mindenre képes vagyok, vissza tudok térni minden hétköznapi feladatomhoz és a sportjaimhoz.
Életkortól függetlenül ki tudok próbálni olyan mozgásokat, amiket régóta szerettem volna ( pl. ilyen számomra a modern balett ).
Gyakorlással újra merek és tudok olyan mozgásokat csinálni, mint utoljára gyerekkoromban ( pl. bukfenc ).
Akármilyen helyzetet fel tudok venni fájdalommentesen ( pl. korábban a térdfájásom miatt akadályozott törökülés , sarokülés, felhúzott lábbal ülés - persze egyikben sem órákra bele ragadva ) , semmilyen pozícióban nem fekszem el a nyakam vagy a derekam ( míg korábban párnákkal kitámasztva aludtam ).

Rengeteg fiatallal és időssel találkozom, akik megelégszenek azzal, hogy kicsit kisebb fájdalommal és valamennyivel nagyobb mozgásterjedelemmel jönnek ki egy időszakosan felírt 10 alkalmas kezelésről. Álmodni sem mernek arról, hogy képesek lesznek újra normálisan járni, futni, túrázni, biciklizni, úszni ( ha eddig tudtak vagy szeretnének megtanulni); lábujjhegyre állva, nyújtózkodva felrakni valamit a magas polcra ; letérdelve vagy fél lábon állva bekötni a cipőjüket, guggolni, hajolni, ugrani ; be csatolni hátul a melltartót ; hátranyúlni a kocsiban; bátran csavarodva hátra fordulni valamiért ; cipelni a bevásárló szatyrot ; húzni -tolni, feltápászkodni a földről vagy kapaszkodva felhúzni magukat, megtartani az egyensúlyt síelés közben hosszú kihagyás után ; talpon maradni , ha fékez a busz, meglökik vagy váratlanul jön egy kátyú vagy egy göröngy, amit nem lát előre ; visszatérni a munkába, szeretett sportba vagy elkezdeni valami újat.

Tök mindegy, hogy hány alkalom kell az orvos szerint vagy szerintem , hiszen ez attól függ, hogy ezek felé a célok felé milyen ütemben haladsz, az pedig nem határozható meg első blikkre, hanem majd folyamatában .

Természetesen vannak olyan betegségek, pl egy stroke , aminél nem biztos , hogy minden ugyanúgy fog menni , mint régen. De a tapasztalatom az, hogy ha vannak célok és folyamatos törekvés , tovább el lehet jutni mélyebb gödörből, míg egy “ ez már nem lesz jobb “ kijelentéssel a földbe lehet döngölni valakit egy relatív kisebb problémából kiindulva is .

Talán ez az egyik oka annak, hogy képes vagyok együttérezni és a munkámnak sokszor egy nagy része azzal megy el , hogy újra motivációt adjak a vendégeimnek. De megéri, amikor mondják, hogy mennyire jó érzés , hogy valaki végre egyszerűen csak végig hallgatja őket és szeretne segíteni minden céljukat elérni, legyen az a teljes fájdalommentesség vagy egy funkció visszaszerzése .

Persze én sem vagyok jós , így nem szoktam ígérni . Nekem is volt , ami egy hét alatt rendeződött , volt , ami 10 év alatt. De a 10 év is jobb, mint ha soha nem törekedtem volna arra , hogy jobb legyen .

Különösen jó megerősítés , hogy ahogy egyre több mindent kipróbálok saját magamon és ráérzek a legélvezetesebb kivitelezésre , egyre sűrűbben kapom meg a vendégeimtől, hogy én milyen szépen és könnyedén mutatom be a kért mozdulatot , amit ők még baromi darabosnak, rugalmatlannak vagy épp instabilnak és nehéznek éreznek.
El sem hiszitek , hogy ez milyen jó érzés , hiszen jól tudjátok, hogy honnan indultam én is .

Az minden álmom, hogy ezt a mozgásotokkal kapcsolatos elismerést és jó élményt tapasztaljátok meg ti is , tovább adva a példát a saját környezetetekben.
Így lesz a te egyéni eredményedből valami közös, nagyobb cél egyik szelete.

Mennyire jó lenne , ha az embereket nem “rávenni” kellene az őket támogató mozgásra , hanem eljuttathatnánk minél többeket arra a pontra , amikor a mozgás nem kötelesség, hanem elemi igény , létszükséglet, örömforrás . Olyan, mint az az étel, amit nem azért eszel meg, mert valaki szerint azt kell enned , mert attól egészséges leszel, hanem mert éppen éhes vagy és pont azt kívánod , érzed , hogy most erre van szükséged és utána jól érzed magad .

Édesszájúként azt mondanám, számomra a mozgás már olyan , mint amikor megeszem egy isteni finom sütit a kedvenc cukrászdámban. El kell mennem a “cukrászdáig” de az “első falat “ után már érzem, hogy “ ez már kellett “ és mennyire jól esik. Én már ezért csinálom.
Erre a pontra nekem is kb 25 évembe telt eljutni. Egy negyed élet , ha optimistán számolok. Sokak viszont soha nem jutnak el idáig, a régi negatív tapasztalatok és az azzal kapcsolatos félreértelmezések miatt, hogy miért , mennyit és hogyan is kellene mozogni.

Lássuk az én sztorim. Már írtam bizonyos elemeiről , de ebből sosem elég , hiszen ez a sztori az , ami miatt ma úgy élek és úgy közvetítem a hivatásomban a saját tapasztalataimat, ahogy azt igazán ön-azonosnak érzem.
Pici korom óta imádtam spontán táncolni, anyukámmal sokat bicóztunk, úsztunk, sétáltunk. Majd jött a suli, 1. osztály, első találkozás a bordásfallal. Sírtam , mert csúszott a kezem, féltem és semmi biztonságot nyújtó támogatást nem éreztem a tanár felől. “Ne bőgjél, mert leràntalak” -ez a mondat megalapozta a tesivel való viszonyom.
Ezek után jött az a sok-sok kudarc azokkal a gyakorlatokkal kapcsolatban, amikkel valamiért nem kerültem szoros kapcsolatba, márpedig ezek csak rengeteg gyakorlás után mennek igazán jól .Labda technika, erő felmérések , ugrások egy rugalmasságra kèptelen , szorongó lélekkel.
Majd jött a térdfájás és a felmentés , amit imádtam. Letiltottak a futásról, ugrásról. Az első legális kifogás , hogy miért nem kell , sőt nem szabad olyan mozgást csinálnom, amit utálok, mert fáj , mert béna vagyok.

Sok- sok képzés , visszagondolás és ma már az ellen küzdök én is , hogy a felmentés ne legyen menekülési útvonal. A mozgás ne legyen készség, amiben vagy ügyes vagy vagy ügyetlen, hanem valami, amiről tanulhatsz és a tapasztalataid alapján fejlődhetsz. Semmilyen normális emberi funkció ne legyen tiltás, sokkal inkább egy újra elérendő cél. Felnőttként tanultam meg rengeteg mindent én , a néhai béna gyerek és így tudom hitelesen átadni azt, hogy a mozgás nem készség , hanem tanulható , fejleszthető, akármilyen életkorban, akármilyen adottságokkal.

A COVID pedig rengeteg lehetőségeket adott új mozgásokat kipróbálni .Így felnőttként , korábban mozgásutáló gyerekként , eljutottam oda , hogy a mozgás nem is kötelesség, amire rá kell vennem magam, hanem lehet öröm is , amire elemi szükségletem van. Így gyakorlatilag nincs bűntudat vagy kifogás , hogy nem volt . Hisz csak egy nap kimarad és jelzi a testem, hogy kell. És ha megvan és újra jól vagyok és visszanézek, hogy honnan indultam , büszke vagyok . A legnagyobb öröm lenne , ha mindenkinek átadhatnám ezt a tapasztalatot .