Mennyire jó lenne , ha az embereket nem “rávenni” kellene az őket támogató mozgásra , hanem eljuttathatnánk minél többeket arra a pontra , amikor a mozgás nem kötelesség, hanem elemi igény , létszükséglet, örömforrás . Olyan, mint az az étel, amit nem azért eszel meg, mert valaki szerint azt kell enned , mert attól egészséges leszel, hanem mert éppen éhes vagy és pont azt kívánod , érzed , hogy most erre van szükséged és utána jól érzed magad .
Édesszájúként azt mondanám, számomra a mozgás már olyan , mint amikor megeszem egy isteni finom sütit a kedvenc cukrászdámban. El kell mennem a “cukrászdáig” de az “első falat “ után már érzem, hogy “ ez már kellett “ és mennyire jól esik. Én már ezért csinálom. 
Erre a pontra nekem is kb 25 évembe telt eljutni. Egy negyed élet , ha optimistán számolok. Sokak viszont soha nem jutnak el idáig, a régi negatív tapasztalatok és az azzal kapcsolatos félreértelmezések miatt, hogy miért , mennyit és hogyan is kellene mozogni.
Lássuk az én sztorim. Már írtam bizonyos elemeiről , de ebből sosem elég , hiszen ez a sztori az , ami miatt ma úgy élek és úgy közvetítem a hivatásomban a saját tapasztalataimat, ahogy azt igazán ön-azonosnak érzem. Pici korom óta imádtam spontán táncolni, anyukámmal sokat bicóztunk, úsztunk, sétáltunk. Majd jött a suli, 1. osztály, első találkozás a bordásfallal. Sírtam , mert csúszott a kezem, féltem és semmi biztonságot nyújtó támogatást nem éreztem a tanár felől. “Ne bőgjél, mert leràntalak” -ez a mondat megalapozta a tesivel való viszonyom. Ezek után jött az a sok-sok kudarc azokkal a gyakorlatokkal kapcsolatban, amikkel valamiért nem kerültem szoros kapcsolatba, márpedig ezek csak rengeteg gyakorlás után mennek igazán jól .Labda technika, erő felmérések , ugrások egy rugalmasságra kèptelen , szorongó lélekkel. Majd jött a térdfájás és a felmentés , amit imádtam. Letiltottak a futásról, ugrásról. Az első legális kifogás , hogy miért nem kell , sőt nem szabad olyan mozgást csinálnom, amit utálok, mert fáj , mert béna vagyok.
Hála Istennek az út mégis a gyógytornász szakra vitt . Vicces , “3- as tesiből és gyógytornász lesz . “ Hiszen mozgással csak az foglalkozhat, aki maga is mindig szuper volt benne és imádta- gondolhatják sokan. Na de ha nem onnan indultam volna , ahonnan, most nem lenne egy szuper alapom ahhoz, amivel ennyire szilárd empátiával tudok fordulni a hasonló negatív élmények miatt befeszült és ezt a feszességet a mozgásaikban hordozó gyerekeknek és felnőtteknek.
Sok- sok képzés , visszagondolás és ma már az ellen küzdök én is , hogy a felmentés ne legyen menekülési útvonal. A mozgás ne legyen készség, amiben vagy ügyes vagy vagy ügyetlen, hanem valami, amiről tanulhatsz és a tapasztalataid alapján fejlődhetsz. Semmilyen normális emberi funkció ne legyen tiltás, sokkal inkább egy újra elérendő cél. 
Felnőttként tanultam meg rengeteg mindent én , a néhai béna gyerek és így tudom hitelesen átadni azt, hogy a mozgás nem készség , hanem tanulható , fejleszthető, akármilyen életkorban, akármilyen adottságokkal.
A mozgásban nincs hierarchia, nem csak az a sport, ha labdajátékra jársz, hanem már az is szuper , ha anyukád vagy apukád minden nap elvisz sétálni. Én pedig szégyenkezve mondtam mindig , hogy nem sportolok. Szívesen megmondanám az akkori önmagamnak , hogy de , olyan mozgásokat csinálsz, amihez csak a természet kell, semmi más és ettől még nem kevesebb. Ennél mi lehet funkcionálisabb ?
A COVID pedig rengeteg lehetőségeket adott új mozgásokat kipróbálni .Így felnőttként , korábban mozgásutáló gyerekként , eljutottam oda , hogy a mozgás nem is kötelesség, amire rá kell vennem magam, hanem lehet öröm is , amire elemi szükségletem van. Így gyakorlatilag nincs bűntudat vagy kifogás , hogy nem volt . Hisz csak egy nap kimarad és jelzi a testem, hogy kell. És ha megvan és újra jól vagyok és visszanézek, hogy honnan indultam , büszke vagyok . A legnagyobb öröm lenne , ha mindenkinek átadhatnám ezt a tapasztalatot .
