
Fontos alapelvem , hogy megadjam, amire az állami ellátásban sokszor nincs idő , pedig - véleményem szerint, valamint nemzetközi ajánlások alapján is - a legnagyobb szakmai felelősségünk van benne.
Ez pedig nem más, mint az EDUKÁCIÓ, az INFORMÁCIÓÁTADÁS, méghozzá a lehető legprecízebb, legmegnyugtatóbb, legérthetőbb és leginkább a HOSSZÚTÁVÚ, önállóan is FENNTARTHATÓ megoldás felé vezető, segítő módon.
Nem hogy 60 perc alatt átadott információcsomagon, hanem akár EGYETLEN MONDATON MÚLHAT egy ember saját betegségéhez, fájdalmához, problémájához való hozzáállása; a beletörődő elfogadása vagy épp a kitartó, célkitűzések mentén folytatott küzdelme; a kiszolgáltatottság érzése vagy az önmaga felé tanúsított bizalma, gondoskodó szeretete és tisztelete ; a jövőtől való rettegése vagy a küzdelmeit máris megkönnyítő nyugalma ; a színtiszta szomorúsága vagy az újra felsejlő mosolya ; a közös munkánkból a saját részének felvállalása , a saját élete felett tanúsított felelősségvállalása és akár egész további életében az egyes szerepeinek, funkcióinak ellátási képessége, valamint az egészségével, a teljesítményével és – az én szakmámmal kapcsolatos speciális esetben – a mozgással való kapcsolata.
Akár hiszed, akár nem, egy igazi állapotfelmérésen/vizsgálaton/konzultáción sokkal több múlik a szavakon és a non – verbális kommunikáción , mint a teszteken , a költséges gépeken és a későbbi gyakorlatokon, az alkalmazott eszközökön és módszereken.
„A szavaknak teremtő ereje van . »
Egy drága géppel kimutatott aprócska , esetleg irreleváns eltérés , hanyagul, félelmet keltően, érthetetlenül átadott kommunikációval akár tönkretehet egy egész életet.
Míg – már önmagában is – gyógyító kommunikációval akár komolyabb problémákból is lehet csodával határos eredményeket elérni.
Beszélgessünk!
Hogyan tudna szolgáltató és igénylő nem egymás ellen harcolni - az állami terepen esetlegesen tapasztalt frusztrációit a másikon kitöltve - hanem inkább együtt , jobb irányba alakítani a világot?
Olykor nem azt kapom vissza ügyfélként / vendégként/páciensként, amit szolgáltatóként nyújtok és van, hogy nem olyan viselkedést tapasztalok a másik féltől szolgáltatóként, mint amit igénylőként tanúsítok más szakemberek felé.
Rengeteget tanulok a vállalkozásom által emberségről és nagyon sokat tesznek hozzá a magánéletemben tapasztaltak a szakmai hozzáállásomhoz.
Hiszek, vagy legalábbis reménykedem abban, hogy korrekt kommunikációval közösen jobb irányba alakíthatjuk a világot.
Sajnos már a magánszolgáltatás sem jelent feltétlenül korrekt szakmai hozzáállást és emberként sem tapasztal feltétlenül jót egymástól a két oldal: szolgáltató és igénylő.
Úgy érzem, megérett a kikommunikálásra az, hogy az igénylő oldalról sajnos gyakran megtapasztaltam, hogy fizető vendégként sem kapok feltétlenül jobb szakmai és emberi hozzáállást, mint állami ellátásban.
Horroráron dolgoznak a magánellátást nyújtó szakemberek ?
Igen, lehet... de attól, mert valaki SEGÍTő SZOLGÁLtató, még kérhet érte számára megfelelő összeget, amennyiben megdolgozik a pénzéért.
Na de mit jelent ezt ? Nyilván mindenkinek mást.
Valakinek azt, hogy varázsütésre oldja meg a problémáját , minél rövidebb idő alatt és ne húzzon határokat. Tegyen különbséget ismerős és ismeretlen, nagyobb presztízsű és "egyszerű" ember , követelőző és elfogadó között. SZOLGÁLjon, a saját határainak meghúzása és elvek nélkül.
Kérdem én, nem pont azért menekülünk a magán ellátásba, mert elegünk van a haveri rendszerből ? Abból, hogy ismerősök, "nagy" emberek és asztalcsapkodók miatt kell órákat ücsörögnünk a váróban ?
Nekem egyik alapelvem úgy szolgáltatni, hogy NE ugyanazt tapasztalják meg az emberek, mint amit akár némelyik állami rendelésen, csak éppen több pénzért.
Az emberi korrektség érdekében húzok határokat, ezért nem teszek különbséget régi, visszatérő és új vendég között, nem hívom be hamarabb, akinek "nagyobb szüksége van rá ", nem kap korábban időpontot, aki ismerős vagy úgy gondolja, hogy a többi vendégem fölött áll a presztízse vagy a nagy hangja miatt .
Ezért kezelem szigorúan az időpontok komolyan vételét, egymás idejének tiszteletét, a lehetőség átadását más vendég részére, ha az illetőnek nem alkalmas vagy szimplán meggondolja magát azt illetően, hogy tőlem szeretné igénybe venni a szolgáltatást.
Azt gondolom, minden szolgáltató és igénylő közti kapcsolatnak így kellene működnie, függetlenül attól, hogy magán vagy állami, de azt is célszerű figyelembe vennünk, hogy elsősorban magánszektorban rendelkezünk azzal a szabadsággal és eszköztárral, melynek segítségével olyan bánásmódot és olyan minőségű ellátást tudunk nyújtani másoknak, mint amilyet mi is szeretnénk visszakapni.
Elképesztő számomra , hogy mit tapasztalok egyéni , szolgáltató vállalkozóként némely ember viselkedésén.
Neked mik azok az eszközök vagy mozgásformák, mozgáslehetőségek , melyeket gyerekként gondolkodás nélkül kihasználtál, felnőttként viszont megtorpansz előttük a rád leselkedő veszélyek vagy a környezeted feltételezett megítélése miatt ?
Bevallom őszintén , hogy bizony én sem vetem már bele magam olyan lendülettel a mozgásos játékokba , mint óvodás koromban, viszont sokkal gyakrabban veszem a bátorságot , mint pár évvel ezelőtt , az élvezetes mozgásfejlesztéssel kapcsolatos tanulmányaimat megelőzően.
Vegyük például ezt a képsorozatot, ami a férjemmel töltött kirándulásunkon készült , Badacsonyörsön , a Folly Arborétumban .
Láttam a prospektusban, hogy vannak játékok és ugyan a szívem mélyén az összeset ki akartam próbálni, a számat mégis az a mondat hagyta el : “ Hát én a csúszdán tuti , hogy nem fogok lecsúszni . “
A férjem persze egyből belevetette magát , míg én aggodalmaskodtam , hogy “de mi lesz , ha beszorulsz a kanyarban “ és mindenféle instrukcióval kezdtem ellátni azzal kapcsolatban , hogy hogyan legyen óvatos .
Persze fontos , hogy felnőttként ne csak a lehetőségeket lássuk meg mindenben , hanem felmérjük a kockázatot is , de kérdés , hogy mennyire tesszük ezt optimális mértékben , legyen szó az élet bármilyen “komoly” területéről . Bár talán a mozgásszervi egészségünk szempontjából nagyon is komoly az a kérdéskör is , hogy mennyire használunk ki egy olyan élvezetes mozgáslehetőségek , mint egy csúszda , egy mókuskerék vagy egy hinta .
Tudjátok, hogy engem mi győzött meg ?
Egyrészt az , hogy láttam, hogy a férjem is túlélte , másrészt pedig az a gondolat , hogy “ Hogy beszélhetnék hitelesnek mind a gyerekeknek , mint a felnőttekről a mozgásgazdag élethez szükséges gyermeki bátorságról, kíváncsiságról és felszabadultságról, ha én bef**ok egy csúszdától.
A fejemet sem azért vettem be közben , mert olyan veszélyes lett volna , hanem mert egy nem odaillő, nem túl optimális mozdulatot tettem lecsúszás közben .
Aminek mi volt az oka ?
Hát persze , hogy a félelem .
Sokszor pont a védekező torzításaink a sérüléseknek forrásai.
Jelentem , ezt kár lett volna kihagyni .
Ez a napunk is meg lett fűszerezve egy mókás mozgás”programmal” , a gyönyörű környezetben megtett emelkedős majd leereszkedős sétánk mellett.
Pont olyan értékes volt, mint egy edzés , csak épp sokkal egyszerűbb !
A környezet feltételezett megítélése talán az volt, hogy játékunkat megelőzte pár pohár bor a lenti pincészetben , hiszen máskülönben hogyan lehetne ilyen felszabadult egy harmincas éveiben járó pár .
Aztán persze lehet, hogy ez az egész feltételezés csak az én fejemben zajlott le és nem rajtunk nevettek , hanem szimplán csak mosolyt csaltunk az arcukra a felvállalt , örömforrást jelentő viselkedésünkkel .
Megéri feláldozni a benned rejlő, EGÉSZSÉGES , apró pillanatoktól is BOLDOG gyermeki éned olyan veszélyek és megítélések miatt , melyek valódiságának talán csak elenyésző esélye van ?