27 évesen kezdtem el megvalósítani azt a gyerekkori álmom, hogy modern táncot tanuljak.
Mégpedig egyéni órák keretein belül, hiszen számomra a tánc az érzelmek szavak nélküli kifejezése, mellyel a leginkább egyedül szeretem kitölteni a rendelkezésemre álló helyet, a táncteremben vagy a színpadon.
Az első fél évben sajnos olyan emberhez kerültem, akivel leginkább a táncvilág árnyoldalát tapasztaltam meg.
Testközelből élhettem át, milyen érzés, amikor állandóan azzal szembesítenek, hogy ennyi idősen szinte kár volt belekezdened, hiszen a te tested már úgysem formálható olyan gördülékenyen, mint az óvódáskorú növendékeké.
Persze felnőttként még inkább elvárható, hogy ennek ellenére keményen küzdj azért, hogy ne okozz csalódást óráról órára a tanárodnak, amiért egyszerre vagy merev, instabil és gyenge.
Már-már kezdtem elfelejteni, hogy mi számomra a tánc. Egy sporttá vált, megint egy olyan mozgásformává, amiben ugyanolyan kudarcokat élek meg, mint anno a tesiórákon vagy a délutáni csoportos sportfoglalkozásokon.
Ezek után duplán hálás vagyok a sorsnak, hogy mertem váltani és minden reményemet beleadva egy újabb tanárkeresésbe meg is találtam azt a vérbeli táncpedagógust, aki nagyon hasonló szemlélettel tanít engem táncolni, mint ahogy én segítek a hozzám fordulóknak megtanulni máshogy, könnyedebben, harmonikusabban, hatékonyabban végezni a mindennapi mozgásaikat.
Úgy érzem, az együttműködésünk titka , a mi közös erőforrásunk : a mozgástanításhoz és annak tanulásához való hasonló hozzáállásunk.
Pontosan értem és értékelem minden szavát, amivel segít elérni az eredeti célomat: Azt, hogy a tánc továbbra is az érzelmeim szavak nélküli megformálása legyen és hogy ezt akár megmutathassam másoknak is.
Hiszen a tánc egyben egy művészeti alkotás előadása , legyen az "csak " egy fellépés vagy akár egy verseny.
Így kerültem alig 29 évesen, kicsivel több, mint egy évnyi tőle tanult táncolás után életem első , igazi, nagy volumenű, továbbjutásos táncversenyére.
Az öltözőben hallottam , ahogy már óvodáskorú, pici gyerekek is egy felnőtt szavaival mesélnek egymásnak arról, mennyit küszködtek az aranyért, hiszen az a fontos, mindenki azt akarja.
Na meg persze az ehhez elengedhetetlennek vélt teljes spárga vagy akár az egyre veszélyesebb szintű akrobatikus elemek.
Majd 5 számmal előttem egy balettiskolás növendék lesérült a színpadon úgy, hogy a sürgősségi mentő vitte el. Csak utólag tudtam meg, hogy már eleve sérülten indult el a versenyen és talán ugyanígy fog tenni, hiszen méltányosságból továbbjutott az országos versenyre is.
Már-már kezdtem kétségbeesni a színpadra lépésemre várva, hogy vajon mennyire volt jó és okos döntés 29 évesen elindulni egy nemcsak komoly, hanem elég költséges táncversenyen , amikor a munkám során számtalan embernek pont abban segítek, hogy újra felépítse magát egy meggondolatlanul , hirtelen túltolt sportolásból fakadó sérülésből.
Hiszen a sérülések bizony a legtöbb esetben korántsem véletlenül következnek be. Jó pár jellel igyekszik felhívni a figyelmünket a testünk arra, hogy már nem sokáig bírja, ha ezt így folytatjuk, de annyira elvakít minket az arany, a siker - az, hogy megmutassuk, amit tudunk, amiért annyit küszködtünk -, hogy nem vesszük figyelembe ezeket a jelzéseket.
Ekkor azonban eszembe jutottak az én csodálatos mesterem szavai, amikkel az utolsó próbákon felhívta a figyelmem valami nagyon fontos dologra, amit ugyan én is éreztem legbelül, de kezdték eltompítani a győzelem iránti vágy körüli gondolataim:
Amikor már a színpadon vagy, csak vegyél egy mély levegőt és mondd ki magadban, hogy most már csak egyszerűen jól akarod magad érezni . Amikor csak 2 perced van a színpadon, ne a biztonságra játssz, ne arra, hogy csak a technika legyen megfelelő. Adj bele minden energiát , hogy maximálisan megmutathasd abban a 2 percben, ami benned van. Az arcod ne a technika feletti erőlködést, hanem a táncod történetét alkotó érzelmeket tükrözze.
Sajnos nem tudom pontosan felidézni már, de a lényeg ez volt és annyira illet ahhoz, az idézethez, ami mostanában jutott eszembe az egyik kedvenc megfilmesített könyvemből: 
Felmentem a színpadra, felvettem a kezdőpózt, vettem egy mély levegőt és arra gondoltam : Ez a pillanat a fontos!
Elfelejtettem félni a sérüléstől és aggodalmaskodni az arany miatt, csak élveztem, hogy ilyen nagy színpadon, ennyi embernek mesélhetem el az arcommal, a levegővételeimmel és a mozdulataimmal a táncom történetét.
Mint ahogy a filmben, úgy velem is megtörtént az a csoda, hogy az út élvezete és nem pedig a célért folytatott küzdelem hozta meg az eredményt.
Első helyezett lettem a kategóriámban, kezdőként, 29 éves felnőttként, alig egy évnyi tánctanulás után.
Nem a technikai bravúrjaimmal győztem, hanem azzal, hogy a zsűri szavaival élve: "látni lehetett a zenét a mozdulataimon keresztül" és persze az érzelmek kifejeződését a zene és a tánc harmonikus összeolvadásán keresztül .
Amikor pedig megosztottam az eredményemet, az aranynál is nagyobb örömmel töltött el az, hogy mennyi embertől hallottam, hogy látszódik a képeken, hogy mennyire élveztem az egészet.
Ez a lényeg ugyanis, hogy ÉLVEZD, amit csinálsz.
Legyen az tánc, vagy bármilyen mozgás, amit arra használsz, hogy megélhesd és kifejezd az érzelmeidet ; amit azért végzel, hogy gördülékenyen, könnyedén, energikusan juthass el a mozgás útján elérhető mindennapi céljaidhoz vagy amit pont azért csinálsz, hogy kizökkenj a stresszes mókuskerékből és valami rendkívülit hozz létre vagy valami apróságban leld meg a gyermeki örömöt.
Bízom benne, hogy a soraim számodra is megmutatják azt az ösvényt, ahol "az út a fontos és nem a cél" és persze abban is, hogy azzal, hogy ezt leírtam , magamban is annyira tudatosítom a tapasztalataimat, hogy ez a lényeglátás velem marad majd az Országos Bajnokságon és minden még előttem álló versenyen.
