Neked mik azok az eszközök vagy mozgásformák, mozgáslehetőségek , melyeket gyerekként gondolkodás nélkül kihasználtál, felnőttként viszont megtorpansz előttük a rád leselkedő veszélyek vagy a környezeted feltételezett megítélése miatt ?
Bevallom őszintén , hogy bizony én sem vetem már bele magam olyan lendülettel a mozgásos játékokba , mint óvodás koromban, viszont sokkal gyakrabban veszem a bátorságot , mint pár évvel ezelőtt , az élvezetes mozgásfejlesztéssel kapcsolatos tanulmányaimat megelőzően.
Vegyük például ezt a képsorozatot, ami a férjemmel töltött kirándulásunkon készült , Badacsonyörsön , a Folly Arborétumban .
Láttam a prospektusban, hogy vannak játékok és ugyan a szívem mélyén az összeset ki akartam próbálni, a számat mégis az a mondat hagyta el : “ Hát én a csúszdán tuti , hogy nem fogok lecsúszni . “
A férjem persze egyből belevetette magát , míg én aggodalmaskodtam , hogy “de mi lesz , ha beszorulsz a kanyarban “ és mindenféle instrukcióval kezdtem ellátni azzal kapcsolatban , hogy hogyan legyen óvatos .
Persze fontos , hogy felnőttként ne csak a lehetőségeket lássuk meg mindenben , hanem felmérjük a kockázatot is , de kérdés , hogy mennyire tesszük ezt optimális mértékben , legyen szó az élet bármilyen “komoly” területéről . Bár talán a mozgásszervi egészségünk szempontjából nagyon is komoly az a kérdéskör is , hogy mennyire használunk ki egy olyan élvezetes mozgáslehetőségek , mint egy csúszda , egy mókuskerék vagy egy hinta .
Tudjátok, hogy engem mi győzött meg ?
Egyrészt az , hogy láttam, hogy a férjem is túlélte , másrészt pedig az a gondolat , hogy “ Hogy beszélhetnék hitelesnek mind a gyerekeknek , mint a felnőttekről a mozgásgazdag élethez szükséges gyermeki bátorságról, kíváncsiságról és felszabadultságról, ha én bef**ok egy csúszdától.
A fejemet sem azért vettem be közben , mert olyan veszélyes lett volna , hanem mert egy nem odaillő, nem túl optimális mozdulatot tettem lecsúszás közben .
Aminek mi volt az oka ?
Hát persze , hogy a félelem .
Sokszor pont a védekező torzításaink a sérüléseknek forrásai.
Jelentem , ezt kár lett volna kihagyni .
Ez a napunk is meg lett fűszerezve egy mókás mozgás”programmal” , a gyönyörű környezetben megtett emelkedős majd leereszkedős sétánk mellett.
Pont olyan értékes volt, mint egy edzés , csak épp sokkal egyszerűbb !
A környezet feltételezett megítélése talán az volt, hogy játékunkat megelőzte pár pohár bor a lenti pincészetben , hiszen máskülönben hogyan lehetne ilyen felszabadult egy harmincas éveiben járó pár .
Aztán persze lehet, hogy ez az egész feltételezés csak az én fejemben zajlott le és nem rajtunk nevettek , hanem szimplán csak mosolyt csaltunk az arcukra a felvállalt , örömforrást jelentő viselkedésünkkel .
Megéri feláldozni a benned rejlő, EGÉSZSÉGES , apró pillanatoktól is BOLDOG gyermeki éned olyan veszélyek és megítélések miatt , melyek valódiságának talán csak elenyésző esélye van ?
Amikor egy anyuka vendégem azt meséli, hogy “ Otthon kérdezte a gyerek , hogy “ Na , Anya , akkor mászunk ? Naaa, csak egy kört ! Ki lesz elől ? “ és másztunk a folyosón fel - alá , màr annyit látta tőlem . “ ; vagy egy nagymama azt, hogy “Már az unokám is tudja , hogyan tudjuk magunkat átlazítani , annyit látta , kérdezi, hogy “ Mama , hogy is kell ? “."; vagy egy óvónéni azt, hogy “Vetettem minden szülővel a gyerekeknek masszázslabdát , azt is használjuk a talpukon meg egymáson és csináltatom velük az itteni kúszást, mászást, forgást , nagyon imádják és én is csinálom velük. Olykor már futok, ugrálok velük és többször azt is elfelejtem , hogy védenem kéne a lábamat . “, akkor azt érzem, hogy a jövő generációjáért nem csak közvetlen , hanem közvetett úton is mennyit tehetünk .
A mostani 40 pluszosok valóban csak 40 felett kezdték el megtapasztalni azt, amit az én korosztályom 20 év körül. A mostani gyerekek pedig tizenévesen jönnek olyan panaszokkal, mint ami nekem és hasonló korú sorstársaimnak csak a gimnázium végén és a főiskolás időszakban volt “természetes “ .
Mondják, hogy a húszas évek meg a főiskolás idők a legszebbek. Számomra az egyik legküzdelmesebb időszak volt, amihez mondjuk nyilván hozzájárultak olyan körülmények is, amik miatt nem tudtam felszabadultan megélni ezeket az éveket.
Az az energia és felszabadultság, amit most élek meg, korántsem volt mindig velem.
Rengeteg beszólást, rossz "viccet", megalázást kaptam amiatt, hogy míg mások a korosztályomból vagy akár nálam kicsit idősebbek is kicsattantak az élet-energiától, addig én csak lézengtem.
De nem baj... Mindez kellett ahhoz, hogy most viszont sokkal jobb állapotban legyek, mint a korosztályom vagy akár a nálam fiatalabbak.
Emellett viszont kellett ahhoz is, hogy tiszteljem és megértsem azokat is, akik tízen-, huszonévesen jönnek el hozzám és fáradtak, leharcoltam, komoly nehézségként élnek meg másoknak gyerekes gondnak titulált dolgokat és netalántán fájdalmaik is vannak.
Természetesen ugyanolyan segítséget nyújtok a 40 pluszos korosztálynak is, de teljes mellszélességgel hirdetem, hogy a fájdalom, a fáradtság; a traumák, amiket megélünk, a megszerzett tapasztalatok mennyisége és mélysége nem korfüggő!!!
Ha valaki fiatalon lesz önálló és sikeres, megkapja, hogy biztos anyuci, apuci segített, hiszen az elképzelhetetlen, hogy önerőből érte ezt el ; hogy kicsit gyorsabban kellett és sikerült felnőnie és felelősséget vállalnia magáért, mint másoknak.
Ha valaki tízen-, huszonévesen fáradt, megkapja, hogy lusta , gyenge sz*r és fogalma sincs, milyen volt régen.
Ha valakinek tízen-, huszonévesen láthatatlan egészségügyi problémái vannak, ami miatt belassult, csak néz ki a fejéből, nem adja át a helyét a buszon, béna a mozgásos foglalkozásokon, megkapja, hogy biztos drogozik vagy minden este bulizik.
Na és persze ez fordítva is igaz.
Ha valaki 40 felett nem szenved egészségügyi problémáktól, mozgásszervi panaszoktól, akkor nem tud becsatlakozni a panaszkodós beszélgetésekbe a gyógyszertár előtt ; a munkahelyén, ebédszünetben; az edzőterem öltözőjében.
Ha jobb állapotban van, mint a korosztálya, megkapja, hogy biztos azért, mert neki könnyebb, más a genetikája, több pénze van az egészségére, nincsenek családi gondjai, nem voltak még traumái vagy csak szimplán ő ilyen típus, hogy jól és könnyen viseli a dolgokat.
Aki csak a felszínt látja, az mindig keresi, hogy mivel bánthat, milyen bélyeget ragaszthat rád , ha gyengének lát vagy milyen kifogásokat kereshet arra vonatkozóan, hogy te miért lehetsz bizonyos dolgokban erősebb , mint ő.
Aki a másikat mélyebben igyekszik megismerni, bántás és magyarázat-keresés helyett inkább azt mondja: Fogalmam sincs, hogy hogyan és miért, de messze érettebb vagy a korosztályodnál.
A mozgás maga az élet. Nem csak azért, mert minden, ami él, az mozog.
Azért is, mert a mozgás útján szerzett tapasztalat rengeteg dolgot taníthat neked az élet más területeiről is, ha képes vagy meglátni a párhuzamot.
A mozgás számomra nem csak szakmai, hanem emberi területen is nagy tanítómesterem volt és segített fejlődni.
Sűrű és hullámzó tanulás ez folyamatosan, de semmit sem változtatnék rajta, mert a rossz dolgok nélkül nem értékeltem volna azt, ami addig természetes volt; nem lettek volna ekkora erejű mozgatórugóim és nem látnám meg a jelenlegi helyzetem mögötti utat sem .
Azt sem tanultam volna meg, hogy a mozgásszervi állapot - na meg persze ezzel párhuzamosan a testi-lelki-szellemi egészség , valamint a másokkal való kapcsolódás minősége - NEM KORFÜGGŐ!
Nem kell szégyellned magad, ha más állapotban vagy, mint a korosztályod, legyen az rosszabb vagy jobb.
Nem kell bagatellizálnod, ha rosszul érzed magad a bőrödben és azt sem, ha jól.
Nem kell félned felkutatni azokat a szakembereket , akik nem azt nézik, hogy a te korodban milyen állapotban KELLENE lenned, hanem arra kíváncsiak (őszintén), hogy hogy érzed magad, hova szeretnél eljutni és hogyan segíthetnének ebben.
Ha viszont találsz egy ilyen szakembert, megteheted, hogy kölcsönösen viszonyulsz hozzá.
Lásd meg benne, hogy talán azért kezel máshogy, mint , amit megszoktál, mert ő is hasonló dolgokon ment keresztül, még ha ezt nem is írja ki a homlokára és semmi nyomát nem látod rajta korábbi/jelenlegi nehézségeknek.
Azt fogod leggyakrabban csinálni, amit élvezel.
Tudod, hogy rendszeresen KELLENE mozognod, de sosem jön össze?
Pontosan azért , mert ezek szerint még kötelességként tekintesz a mozgásra.
A célod inkább az legyen, hogy érd el , hogy a mozgás pontosan ugyanolyan ÉLVEZETI forrás legyen, mint bármely tevékenység , amit emiatt gyakran végzel.
Például azért , mert jobban érzed magad tőle, feltölt vagy megnyugtat, kikapcsol vagy segít újra fókuszálni vagy szimplán csak szórakoztat, mint egy jó játék.
Persze ez nem csak rajtad múlik.
Például ha kifejezetten rossz élményeket, érzéseket kötsz a mozgáshoz , minél több jó, új tapasztalatot kell gyűjtened , hogy az felülírja a régi berögződéseidet .
Ha ez megvan , az segít egyre jobban elhinni, hogy bizony képes vagy rá és jó is vagy benne .
Ezt rendkívül segítik a külső megerősítések , lehetőleg minél több embertől , de minimum attól, aki segít az utadon .
Amiben sikerélményed van, azt nagy valószínűséggel már élvezni is fogod , de azért még gátat szabhat a félelem, hogy a “te állapotodban”, a korábbi javaslatoknak megfelelően vajon csinálhatod - e .
Pontosan ezért fontos az edukáció, az informálás , hogy értsd , mi, hogyan hat a testedre és persze meg is tapasztald , hogy bármilyen mozgásra tudsz olyan kivitelezési utat találni, ami jó érzés .
Ha pedig már egy út megvan, fokozatosan megjön a bátorságod és a kíváncsiságod, egyre több módozatot kipróbálni.
Minél jobban haladsz az eddigi félelemmel, esetleg szégyennel, haraggal teli egyhangúságból
a kíváncsisággal, sikerélményekkel teli felszabadult változatosságig, annál jobban fogod élvezni az egészet .
Amit élvezel, azt gyakran fogod csinálni.
Nem kell tehát többé bűntudatot érezned amiatt , hogy nincs rá idő, pénz vagy tér , mert a játékos tanuláson keresztül elkezd benned kinyílni az a fajta gyermeki kíváncsiság, amikor bármiben meglátod a mozgás lehetőségét .
Hosszútávú , túl gondolt célok helyett egyszerűen csak meghosszabbítod a sétát és elhagyod a kitaposott utat, mert szeretnél a fűben elmenni addig a fáig, amit kinéztél vagy hirtelen kedved támad felmászni a dombra .
Még azt is örömmel fogadod, ha egy-egy lépést meg kell segítened a kezeddel is a fűbe kapaszkodva.
Majd kíváncsi leszel, hogy vajon le tudsz - e menni a domboldalon és bátran neki mész , s a lendületből máris futás lesz . Aprócska, de örömteli. Az első élmény , ami elkezdi megszerettetni veled a futást.
Hisz gyermekként is szerettük, nem igaz? Amíg pusztán úgy hozta a helyzet , a kedvünk vagy szerettük volna gyorsabban elérni a jól látható célt.
Akkor rádöbbensz, hogy basszus, mennyivel motiválóbb , élvezetesebb ez, mint amikor kilómétereket , pulzusszámot , időtartamot vagy kalóriákat határoztál meg magadnak .
Egy idő után elkezd idegesíteni a cipőd és már az sem érdekel, ha esetleg hülyének néznek, hogy felnőttként mezítláb mászkálsz egy parkban. Az élmény még felszabadítóbb lesz és érzed , hogy jé, mennyi infót továbbít feléd a talpad.
Még ügyesebb leszel és mosolyogva fogadod, hogy egy másodperc töredéke alatt képes volt lereagálni a tested , hogy gödörbe léptél. Ezek után még inkább keresed az izgalmas változatosságot a sétában, kifejezetten kerülöd a betont, hiszen egyrészt azon menni sokkal unalmasabb, másrészt már tudod, hogy nincs mitől tartanod az egyenetlen talajon sem .
Majd miután megszokod az egyenetlen talajt, az emelkedőket, lejtőket , újabb ingereket keresve kipróbálod, hogy végig tudsz- e menni a parkba kirakott gerendán. A végén kicsit gondolkozol, de aztán leugrassz. Megjelenik a siker újabb mosolya az arcodon.
Innentől kezdve, ha bármi utadat állja, inkább átmászol alatta vagy felette , minthogy kikerüld. Mennyivel izgibb így és máris több évvel fiatalabbnak érzed magad .
A csúcspont , amikor a Street workout pályára érkezve kipróbálod, hogy meddig tudsz “ kézenállva” felmászni a lábaiddal a létrás részen vagy a húzódzkodó rúdon kapaszkodva hintázol, keresve a minél messzebbi ugráshoz szükséges lendületet.
Aztán jön a leérkezés. Újabb mosoly. Yeahh. Talpon maradtál és milyen puhán rugóztak a térdeid.
” Olyan vagyok, mint egy gyerek.” - Ez a gondolat fut át a fejeden.
De nem pont a gyerekeket irigyeljük az erejükért, kitartásukért, hajlékonysàgukért, kíváncsiságukért, bátorságukért és azért a képességükért, hogy még egy sima sétából is képesek izgalmas játékot csinálni ?
Akkor talán őket kellene utánoznunk ahelyett, hogy túl korán belevinnénk őket a “ felnőttes” célú mozgások világába.
Ráadásul, ehhez nem kell pénz, a tér hatalmas és akkor is érdemes belekezdeni, ha csak kevés időnk van. De ha igazán rá kapsz, észrevétlenül repül el akár egy óra is.
Ez a sztori rólam szólt .
Bátortalanul kezdtem bele a gyermek mozgásfejlesztés tanulásába, de végül ez segített engem is visszatalálni a gyermeki önmagamhoz.
Ahhoz a mozgásszeretethez, kíváncsisághoz és bátorsághoz, amire igazából alig emlékszem, mert kb ovis koromban volt meg utoljára.
Amikor a játékos mozgásfejlesztésről tanultam, a legjobb megerősítés viszont az volt, hogy ahelyett, hogy egész nap megbújtam volna a hátsó sorokban, legelől voltam és nagy örömmel vettem részt a feladatokban.
Még akkor is , ha egyedül kellett kimenni és mindenki engem nézett.
Már nem fogott vissza a beégés miatti félelem, inkább hajtott a motiváció, hogy megmutassam: meg tudom csinálni.
Még attól sem keseredtem el, ha valami nem ment olyan jól .
Azonnal elkezdtem gyakorolni azzal, hogy újra megpróbáltam és másnap alig vártam , hogy megmutassam a férjemnek is , hogy milyen új vagy rég elfeledett mozgásokkal játszottunk.
Hogyan döntöttem a szakmám mellett?
1. gyógytonász szak , 2. orvosi , 3. pszichológia . Ez volt a felvételi jelentkezési sorrendem. Tudtam, hogy ha a gyógytornász szakra nem vesznek fel , onnantól bukó a többi is , hiszen azokra mindig magasabb a ponthatár ( egyébként tévedtem, mert a pécsi orvosira alacsonyabb volt végül , mint a pesti gyógytornára :)), de ekkor már biztos voltam benne , hogy ez az a szakma , amivel kicsit mindhármat csinálhatom , méghozzá abban a formában, ahogyan én azt leginkább szeretném .
Gyógyszerek és műtétek helyett a természet, pontosabban a test saját csodaerejét kihasználva gyógyítani .
Diagnózis kutatás helyett azonnal megoldást keresni .
A legjobb megoldási utat a testtel “beszélgetve “ , a visszajelzéseire figyelve , funkcionális teszteken keresztül megtalálni ahelyett, hogy pusztán a “ megjelenése alapján ítélnék “ egy költséges , képalkotó vizsgálati gép segítségével.
3-7 perc helyett annyi időt tölteni egy emberrel, amivel morzsák helyett igazán hasznos , segítő információkat tudok neki átadni .
Ez idő alatt pedig annyira a bizalmába férkőzni, hogy engedje , hogy vezessem , megmerje osztani a kérdéseit , tapasztalatait , félelmeit, céljait.
Egyszer egy vendégem azt mondta nekem, hogy egy kicsit a pszichológusa is voltam és a legnagyobb változást abban érzi, hogy végre nem retteg a visszaeséstől . Tudja , hogy ez egy folyamat, amiben normális, hogy nem múlik el minden egy csettintésre , de félelem helyett már inkább csak olvas a teste visszajelzéseiből és aszerint halad az útján , ahol én segítőként vagyok jelen. Újra hisz benne , hogy a teste fantasztikus dolgokra képes .
Jelezni, ha valami nem tetszik neki és azt is jelezni, ha a jó úton halad.
Egy pillanat alatt megmutatni , hogy mikor tért vissza a korábbi , a test számára kevésbé tetszetős testtartásbeli- és mozgásmintára és egy apró változtatás után ugyanígy azonnal megmutatja , hogy “ köszi, ez így jó lesz, ezt nyugodtan csinálhatod . “
Rájött, hogy a test nem egy köcsög, hanem a legjobb barát, egy csodálatosan komplex , okos szervezet , ami sokszor könyörtelenül őszintén felhívja a figyelmed valamire , amit egyébként nem vettél észre , de éppen így tud mindig ott lenni veled, osztozni minden bajban és örömben . Ha odafigyelsz a még halk jelzéseire , akkor azt ő is gyorsabb, könnyebb úton hálálja meg .
A saját testünkkel való kommunikáció, avagy a belső tudatosság képessége mindenkiben benne van , tehát nekünk, egészségügyi és/ vagy sport szakembereknek nem az a dolgunk, hogy a szakmai tudásunkat lobogtatva , felsőbbrendűként gyűjtsünk be hálát valakitől, vagy csodatevőként, megmentőként kössünk magunkhoz egy rettegő embert .
Nem követhetjük el azt a hatalmas hibát, hogy egyoldalúan kommunikálunk , hogy felháborodunk, ha a másik fél kérdéseket tesz fel , esetleg elmeri mondani , hogy nem azt érzi, amit mi gondolunk, hogy éreznie kellene attól, amit csináltunk, mutattunk .
Nem tehetjük meg , hogy figyelmen kívül hagyjuk a saját megfigyeléseit az ő testével kapcsolatban és a céljait .
Nem engedhetjük meg magunknak, hogy a szavainkkal tovább fokozzuk a félelmét , a reményvesztettségét , a kiszolgáltatottságát.
Sokkal inkább abban kell őt segítenünk, hogy visszaszerezze a belső tudatosságát , amivel hatalmas dolgokra tud rájönni “ laikusként “ is és ezzel az önmagáról megszerzett tudással fenntartani a lehető legjobb életminőséget.
Lehet, hogy olykor ez nem egyenlő egy újszerű állapottal, de mégis sokkal több annál , mint amit egy rettegő, reményvesztett, kiszolgáltatott ember eleinte el tud képzelni magának.
Egy terapeuta / edző szuperereje tehát nem csak a mély szakmai tudásában rejlik , hanem olyan kommunikációs ( szintén tanult ! ) képességeken, melyekkel ebből a személyből egy motivált, magabiztos , a határozott céljai felé elérhető lépésekben haladó embert formál.
Ahogyan nincs olyan gyógyulás sem , ami után karba tett kézzel lehet várni, hogy az állapot fennmaradjon , úgy nincs olyan szakember sem , aki úgy érezheti, hogy mindent tud , főleg egy folyamatosan új infókat öntő szakmában .